Kórház

2011 november 1. | Szerző: Annamari |

 Aztán sor került a műtétre. Első nap, órákat vártunk a felvételi
irodában, kis iróniával mondhatnám, ez igen hasznos dolog, hiszen a betegek
összebarátkoznak, mire megkapják az ágyukat, reggel 7.30 tól 13 óráig! Másnap
kiderült nem lesz még műtét, mert a doktor úr nem ért haza a konferenciáról.
Fantasztikus. Harmadnap megműtötték, de csak kora délután, mire már annyira
ideges volt szegény, hogy alig tudott magáról. Este már bemehettem hozzá,
csövek mindenhol, nyögés, hófehér arcok, suttogás. A gyomrom görcsbe rándult.
Ott ülök, egészséges vagyok, erős vagyok, és nem tudok segíteni! A
tehetetlenség fájdalma. Kábult fejjel indultam haza, talán motyogtam is
magamban a buszon.

Másnap az Öcsivel bementünk a doktor úrhoz. Azt mondta jól
sikerült a műtét. Azt is mondta, hogy megtesznek mindent, de a gyógytornász nem
fog jönni, csak egy nap egyszer, és az kevés. Azt is mondta, hogy a hosszú
hétvége miatt nem lesz sok nővér, de ő 1 nap ügyeletes, akkor kiveszi majd a
csöveket, hogy a Mamának könnyebb legyen. Feltettem néhány „okos” kérdést a
tüdővel kapcsolatban, sajnos a férjem miatt már tudok egy-két dolgot. A doki
csodálkozva nézett rám, válaszolt, majd a konferencián látottakról mesélt.
Rohadtul nem érdekelt, ahogy őt sem érdekelte szerintem más, mint a neki szánt
boríték vastagsága. 70 éves, tüdőrákos beteg, ugyan mit képzelnek ezek, ezt
olvastam a szeméből. Nem is biztatott semmivel. Az Öcsi lement rágyújtani, én
meg visszasétáltam a Mama ágya mellé. Már sokkal jobban volt, a vállában lévő
kanülbe nyomkodták a fájdalomcsillapítót, így ha suttogva is, de beszélgetett.
Kefírt kért.

Délután bejött a boltba a város másik mellkas sebésze,
vásárolt, aztán beszélgettünk kicsit a Mamáról.  Azt mondta, mikor ő lesz az ügyeletes nem lesz
hiány fájdalomcsillapítóban, aztán ha átkerülünk az onkológiára keressük meg, ő
ott is dolgozik. Elhiszem. Fiatal, ambiciózus.

Az ügyelete alatt valóban vigyázott Anyura, törődött vele,
ami nagyon nagy dolog egy betegnek. Közben a Mama folyton szidta a nővéreket.
Szinte mindegyiknek dugott a zsebébe egy egy ropogóst, de csak a kis nővérek
voltak kedvesek…..ezt én is megtapasztaltam.

Ahogy teltek a napok visszaesett, rosszul volt, megint ránk
ijesztett. Aztán szép lassan indult az erősödés, már felkelt, már színesedett
az arca, és eljött a hazamenetel napja. 10-re akartam érte menni, gondoltam,
kinyitom a boltot először. Fél 10.kor telefonált, hogy már minden papír a
kezében van, siessünk. Siettünk. Mire odaértünk elájult, beütötte a fejét, de
nem jött egy nővér sem. Kicsit lefeküdt, majd elindultunk, na akkor jöttek a
nővérek, hogy mi is volt?  Gondoltuk
késő, a Mama menekülőre fogta, és az egészségi állapotát meghazudtolva rohant ki
a liftig. Ott már alig állt a lábán, de a férjem beállt a mentő bejárathoz,
odáig meg pont eljutott. Otthon megnyugodott, végre otthon, saját ágy, saját
szoba. Itt már minden könnyebb lesz.

Rosszul volt. Nem volt ereje. A sebe egyre csúnyább. Azt
mondták ne nyúljunk hozzá…..basszus, ha az injekciót beadhatom, miért ne
kötözhetném át!  Csak egy este aludtam
vele. Pontosabban ott töltöttem az éjszakát. Sosem tudtam abban a házban
aludni. Annyi rossz emlék, szomorúak, fájdalmasak. Másnap inkább
hazamenekültem. nem siettem, csak 10 után indultam, de most is görcsbe rándul a
gyomrom, ha az ott alvásra gondolok. Helyette mentem reggel, este.
Bevásároltam, vittem főtt kaját. És meghallgattam. Hallgattam órákon
át….megtanultam hallgatni, nem visszaszólni, lenyelni mindent. Csak a szeme, a
szeme, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni. Ahogy néz, a szemével kérdi:
miért? miért én?  Napokig rohantam este,
reggel, szúrtam az injekciót, kötöztem a sebet…..aztán eljött  nap, mikor ellenőrzésre mentünk a kórházba. A
doktor úr kedves volt….és a főorvos is épp ott. Beszélgettek. Arról, hogy
milyen nehéz így dolgozni, nincs pénz semmire. Közben előkerült a szövettan
eredménye….kinyomtatták, és lazán közölték. Asszonyom, a daganata
rosszindulatú, menjen le az onkológiára, ott majd a bizottság eldönti, hogyan
tovább. Mintha csak azt mondta volna, kérek egy kiló kenyeret! Szegény Mama
megsemmisülten állt, belekaroltam és kivezettem az ajtón. Hogyan lehet ennyire
érzéketlen tuskó ez az orvos? Legalább leültette volna. Öltözés közben lazán
kimondott egy halálos ítéletet. Tüdőrák. Eddig beszéltünk arról, hogy nem
kellene elfogadni a kemoterápiát, nem kellene hagyni, hogy tönkrevágják az
immunrendszerét, de most ki mondja meg, mi a helyes út ?