Túlsó part

2012 február 12. | Szerző: Annamari

16:04 2012.02.12.

Túlsó part

Annyiszor kívántam már a könnyeket. Könnyek tisztító, feloldó áradatát. Nem jött.

Annyiszor léllegeztem már mélyeket, és szorítottam vissza a rossz időben jött sírást. Pedig milyen jó lenne kisírni, megkönnyebbülni. 

Egyedül jöttem haza a kórházból, és már éreztem, jaj csak érjek be a házba, cak ne jöjjön senki erre! Sírtam óriási könnyekkel, zokogtam hangosan, járkáltam szobáról szobára, és hol fájt, hol dühös voltam, hol könyörögtem az életéért, hol azt kérdeztem, miért nem hagyják már békén?, miért kínozzák még?

Jó most egyedül. Még zenét is kapcsoltam magamnak. Fekszem az ágyon. Beszélni nincs kedvem, de a laptop itt van mellettem. Szemüveg is van. Kínálja magát. A telefont kihúztam. A mobilt kikapcsoltam. Nem akarok senkivel beszélni.  Nehéz. Még biztosan sokáig nehéz lesz. Még a gépek életben tartják. A szív tudja, tudja már a születésünk pillanatában, hogy mikor kell az utolsót dobbannia. Az orvosok nem engedték meg neki, hogy utolsót dobbanjon, felülírták a megváltozhatatlant. Utolsó mozdulatával keresztet vetett a mellkasán, és azt kérdezte suttogva- sokáig tart? Nem, nem tart sokáig, ne félj, mondtam. és gyorsan hívtam a sógornőmet a gyerekért. Nem akart elmenni, Apa mellett akart maradni. Még félig gyerek, de már félig felnőtt. Mindent tud és mindent ért, ami most történik. Tudja hogy segít az apjának, ha fogja a kezét. Érzi. Vajon milyen seb keletkezik most az Ő kicsi szívén?

Akkor, abban a pillanatban értettem meg, mennyire más ha hazavihetem a férjem.Otthon a saját ágyában, a saját kedves dolgai között, a szeretteivel. Nem az számít, hogy én mit érzek, csak az számít hogy Ő hogyan indul el az útra. A túlsó partra. Ahol még nem tudja mi vár rá. Amitől fél, ahova mégis vágyik. Megígértem neki, ha hétfőn kiveszik a csöveket hazaviszem. Erre most az intenzíven fekszik nekem, gépekkel tartják életben, miközben naponta elmondták az elmúlt 3 hétben, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet….

Nem tudom merre tovább……….

………egyáltalán van tovább??? 

Ellenfél?

2011 november 5. | Szerző: Annamari

 Tiszteljük a legyőzendő ellenfelet!

Tüdőrák.

Az onkológián ült kb 50 ember, ki jobb, ki rosszabb
állapotban, és a sorsukra vártak. A nővér azt mondta üljünk le, majd ránk kerül
a sor. Aham…most közölték az anyámmal, hogy tüdőrákos, és üljön le nyugodtan?
Befelé nyeltem a keserűség könnyeit, és kihúztam az ajtón. Mondtam, gyere, hazamegyünk
megbeszéljük milyen kezelést választunk……..

és választottunk. Mostmár tudom, hogy jól !

 

Kórház

2011 november 1. | Szerző: Annamari

 Aztán sor került a műtétre. Első nap, órákat vártunk a felvételi
irodában, kis iróniával mondhatnám, ez igen hasznos dolog, hiszen a betegek
összebarátkoznak, mire megkapják az ágyukat, reggel 7.30 tól 13 óráig! Másnap
kiderült nem lesz még műtét, mert a doktor úr nem ért haza a konferenciáról.
Fantasztikus. Harmadnap megműtötték, de csak kora délután, mire már annyira
ideges volt szegény, hogy alig tudott magáról. Este már bemehettem hozzá,
csövek mindenhol, nyögés, hófehér arcok, suttogás. A gyomrom görcsbe rándult.
Ott ülök, egészséges vagyok, erős vagyok, és nem tudok segíteni! A
tehetetlenség fájdalma. Kábult fejjel indultam haza, talán motyogtam is
magamban a buszon.

Másnap az Öcsivel bementünk a doktor úrhoz. Azt mondta jól
sikerült a műtét. Azt is mondta, hogy megtesznek mindent, de a gyógytornász nem
fog jönni, csak egy nap egyszer, és az kevés. Azt is mondta, hogy a hosszú
hétvége miatt nem lesz sok nővér, de ő 1 nap ügyeletes, akkor kiveszi majd a
csöveket, hogy a Mamának könnyebb legyen. Feltettem néhány „okos” kérdést a
tüdővel kapcsolatban, sajnos a férjem miatt már tudok egy-két dolgot. A doki
csodálkozva nézett rám, válaszolt, majd a konferencián látottakról mesélt.
Rohadtul nem érdekelt, ahogy őt sem érdekelte szerintem más, mint a neki szánt
boríték vastagsága. 70 éves, tüdőrákos beteg, ugyan mit képzelnek ezek, ezt
olvastam a szeméből. Nem is biztatott semmivel. Az Öcsi lement rágyújtani, én
meg visszasétáltam a Mama ágya mellé. Már sokkal jobban volt, a vállában lévő
kanülbe nyomkodták a fájdalomcsillapítót, így ha suttogva is, de beszélgetett.
Kefírt kért.

Délután bejött a boltba a város másik mellkas sebésze,
vásárolt, aztán beszélgettünk kicsit a Mamáról.  Azt mondta, mikor ő lesz az ügyeletes nem lesz
hiány fájdalomcsillapítóban, aztán ha átkerülünk az onkológiára keressük meg, ő
ott is dolgozik. Elhiszem. Fiatal, ambiciózus.

Az ügyelete alatt valóban vigyázott Anyura, törődött vele,
ami nagyon nagy dolog egy betegnek. Közben a Mama folyton szidta a nővéreket.
Szinte mindegyiknek dugott a zsebébe egy egy ropogóst, de csak a kis nővérek
voltak kedvesek…..ezt én is megtapasztaltam.

Ahogy teltek a napok visszaesett, rosszul volt, megint ránk
ijesztett. Aztán szép lassan indult az erősödés, már felkelt, már színesedett
az arca, és eljött a hazamenetel napja. 10-re akartam érte menni, gondoltam,
kinyitom a boltot először. Fél 10.kor telefonált, hogy már minden papír a
kezében van, siessünk. Siettünk. Mire odaértünk elájult, beütötte a fejét, de
nem jött egy nővér sem. Kicsit lefeküdt, majd elindultunk, na akkor jöttek a
nővérek, hogy mi is volt?  Gondoltuk
késő, a Mama menekülőre fogta, és az egészségi állapotát meghazudtolva rohant ki
a liftig. Ott már alig állt a lábán, de a férjem beállt a mentő bejárathoz,
odáig meg pont eljutott. Otthon megnyugodott, végre otthon, saját ágy, saját
szoba. Itt már minden könnyebb lesz.

Rosszul volt. Nem volt ereje. A sebe egyre csúnyább. Azt
mondták ne nyúljunk hozzá…..basszus, ha az injekciót beadhatom, miért ne
kötözhetném át!  Csak egy este aludtam
vele. Pontosabban ott töltöttem az éjszakát. Sosem tudtam abban a házban
aludni. Annyi rossz emlék, szomorúak, fájdalmasak. Másnap inkább
hazamenekültem. nem siettem, csak 10 után indultam, de most is görcsbe rándul a
gyomrom, ha az ott alvásra gondolok. Helyette mentem reggel, este.
Bevásároltam, vittem főtt kaját. És meghallgattam. Hallgattam órákon
át….megtanultam hallgatni, nem visszaszólni, lenyelni mindent. Csak a szeme, a
szeme, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni. Ahogy néz, a szemével kérdi:
miért? miért én?  Napokig rohantam este,
reggel, szúrtam az injekciót, kötöztem a sebet…..aztán eljött  nap, mikor ellenőrzésre mentünk a kórházba. A
doktor úr kedves volt….és a főorvos is épp ott. Beszélgettek. Arról, hogy
milyen nehéz így dolgozni, nincs pénz semmire. Közben előkerült a szövettan
eredménye….kinyomtatták, és lazán közölték. Asszonyom, a daganata
rosszindulatú, menjen le az onkológiára, ott majd a bizottság eldönti, hogyan
tovább. Mintha csak azt mondta volna, kérek egy kiló kenyeret! Szegény Mama
megsemmisülten állt, belekaroltam és kivezettem az ajtón. Hogyan lehet ennyire
érzéketlen tuskó ez az orvos? Legalább leültette volna. Öltözés közben lazán
kimondott egy halálos ítéletet. Tüdőrák. Eddig beszéltünk arról, hogy nem
kellene elfogadni a kemoterápiát, nem kellene hagyni, hogy tönkrevágják az
immunrendszerét, de most ki mondja meg, mi a helyes út ?

Öröm-fájdalom-érzések…

2011 október 31. | Szerző: Annamari

 Állásinterjúra készülök. Gondoltam szétnézek a
szekrényemben, mert híztam kicsit, ha reggel derül ki, hogy egyik ruha sem jó,
az nagy gáz lesz.  Negyedóra alatt nem
kis mennyiségű blézer, szoknya, nadrág halmozódott az ágy közepén.  Csak éppen annyira szűkek, amennyire nem
illik egy interjúra a feszülős szexi ruci. Most mit csináljak? Az utóbbi időben
farmert meg pólót, most már pulóvert hordok. 
Nem illik a kosztüm a boltom profiljába. Eleinte megszokásból öltöztem,
aztán nem tudtam árut pakolni, létrára állni, így leszoktam az „üzleti
öltözék”-ről. Néha ránéztem egy-egy kedves szoknyámra, de előnyösebb egy
térdnadrág, lapos cipővel.

Még szerencse, hogy ott az kétrészes fekete ruha, hurrá,
amit a tavasszal vettem. Akkoriban volt anyu tüdőműtéte, és egyszer nagyon
magam alatt voltam, akkor vettem. Magamra erőltettem a gondolatot, hogy majd
felveszem húsvétkor, de a valóság az, hogy már temettem anyámat.

A tüdőszűrőn vették észre a daganatot, visszahívták
vizsgálgatták, majd ítéletet mondtak. Mindkét tüdőben vannak gócok. Az egyik
oldalt megműtik, mindkettőt nem lehet! Kétségbeesve kérdezgette, miért pont ő.
Nem dohányzik, nem iszik, bár az élete nem volt stresszmentes, akkor is, miért?

Minden vizsgálatra vele mentem, nem gondoltam egy percig
sem, hogy magára hagyom. Már megbékéltem a helyzettel, hogy sosem volt jó
anyám. Gyorsan elsüllyesztettem az összes fájdalmas emlékem…… Eleinte jól
viselte a vizsgálatokat, de a tüdőgondozóban egyszer kifakadt, és elég csúnyán
szidta az asszisztenseket, amiért hetekkel később hívták vissza, mint ahogy a
vizsgálaton volt. 

Kihúztam az ajtón, és ma is csak remélni tudom, azok az
emberek, akik az egészségügyben dolgoznak fel vannak vértezve az ilyen
kifakadások ellen. Szegény Mama, nagyon meg volt ijedve.

 ……és most táncolok a
tükör előtt a fekete ruhában. Boldogan, felszabadultan. Hónapok óta nem jutott
eszembe táncolni, de most a fekete pörgős szoknya, a lányom elismerő mosolya,
zene nélkül is magával ragadott valami rég nem érzett vidámság ….